21.fejezet

Ébredésemet követően újra pánik fogott el: nem tudtam, hogy hol vagyok.

Sebastian szaladt be az ajtón és magához vont, ezzel is nyugtatni engem.

Az előző nap részletei teljesen kimaradtak, miután eljöttünk a kórházból.

A szőkeség próbált reményt fakasztani bennem, de még az se jutott el hozzám, hogy hogyan és miért kerültem ide.

Pár percnek el kellett telni mire képfoszlányok kezdtek felderengeni bennem: apa állapota, a pánik rohamom, Sebastian kedvessége. Újra sírni kezdtem.

-          Nem lesz semmi baj! – suttogta a hajamba a férfi és szorosan magához ölelt.

Annyi bunkóság után még mindig így viszonult hozzám a srác. Nem tudom felfogni mit láthat bennem. Az oké, hogy az együttérzés győzedelmeskedik jelenleg, de be kell látnom a férfi mindvégig mellettem volt.

-          Miért vagy ilyen jó hozzám? – kérdem elcsukló hangon, miközben a kezét szorongattam.

Nekem ez jelentette a kapcsot a külvilággal, ha elengedi, nem fogom érezni a székségét annak, hogy éljek. Nagyon magam alatt voltam. Legbensőmben érzem, hogy vár egy ennél nagyobb katasztrófa engem. Nem szeretem mikor az érzéseim beigazolódnak.

-          Sokat jelentesz nekem. – válaszolt halkan és bíztatóul megszorította a kezem.

Örülök neki, hogy ebben a vészterhes időszakban ő mellettem van.

Sebastian

Jól eső érzés volt, az mikor nem lökött el magától, de az is igaz, hogy jelenleg befolyásolt az állapota.

Szótlanul öleltem addig, amíg el nem aludt a karjaimban. Óvatosan visszafektettem az ágyba és még egy ideig néztem őt.

Annyira védtelennek tűnt így. Megviselt arcán még ott csillogtak a könnyei, melyet ujjammal óvatosan letöröltem róla.

Akármennyire is bizonygatom azt, hogy át tudom alakítani az érzéseimet, ez nem fog menni, legalább is nem most. Jelen körülmények között pont hogy jobban belé szerettem.

Nagyon örülnék neki, ha ő is viszonozná az érzéseimet, de erre nem sok lehetőséget látok.

Homlokára adtam egy puszit, ezután elhagytam a szobát.

A nappali felé menet Tommival találkoztam, aki épp egy tállal a kezében huppant le a Tv elé. Én is leültem mellé és próbáltam összpontosítani a filmre, de csak nem ment.

-          Minden rendben? – hallom Tommi hangját, de rögtön nem tudtam reagálni. Aggódó tekintete az én arcomat fürkészte. Tudta, hogy nincs semmi se rendben, de a kérdésével próbált beszéltetni, hogy ne tartsam magamban azt, ami a szívemet nyomja.

Rendes tőle, hogy aggódik értem és Lizért is, de nem akartam beszélni a gondjaimról.

-          Az idő kincs! – szólt miközben magába tömött egy marék kukoricát.

És ezzel mégis mire akart kilyukadni?