Hála a jótékonysági bálnak, elintéztem a maradéknak szabadnak tűnő percemet is.
Szinte bolondok háza van a cégnél, hála nekem. Mindenki túlórázik, persze én is, sőt én be is költöztem az irodámba. Ha haza is megyek, akkor is valami holmimért ugrok el oda.
Lassan jönnek az ünnepek és még mindig nincs meg a tavaszi kollekcióm. Kezdem túlhajszoltnak érezni magam, a dolgozóimról ne is beszéljünk. Ma is volt olyan, hogy kinéztem a műhelybe és besegítettem a munkába. Rossz nézni, hogy mindenki miattam van bent, persze ez nekik megéri, hisz figyelembe veszem ezt a juttatásokban.
Zárásnál jött oda hozzám Petra egy rakat cetlivel. Fáradtan felsóhajtva átvettem, utána pedig hazaküldtem, hagy pihenjen.
A cetlik egyre csak gyűlnek az elvégezendők listáján, de egyelőre nem tudom utolérni magam.
A legfelső cetlin anyáék üzenete volt írva mely arra kért, hogy kivételesen hagyjam abba a tennivalóimat és menjek le hozzájuk ünnepelni. Mintha ez olyan könnyű volna. A baj, hogy ezt nem tehetem meg, pedig már nagyon hiányzik nekem a családi légkör.
A következőn Sebastian telefonszáma állt.
Meglepett, hogy keresett engem. Még egy ideig nézegettem a cetlit, utána felragasztottam a monitorra, hogy biztosan eszembe jusson az, hogy vissza kellene hívnom őt.
Még egy-két sürgető cédula volt a kezembe, amit ki is dobtam. Nem lesz előbb kész, jobb, ha ezt elfogadják!
Sokáig fent voltam még a terveket rendezgetni, mikor meghallottam, hogy csörög a telefon Petra pultjánál.
Éjjel 10-kor mégis ki olyan őrült, hogy egy céges telefont hívjon fel? Elgondolkoztam, hogy felvegyem-e vagy sem.
- Igen? – kérdem álmos hangon. Lehet nem ártana kialudnom magam.
- Voltál már Berlin felett sétarepülésen? – kérdi az ismerős hang a vonal túloldalán. Sebastian se lehet teljesen normális, ha éjjel 10-kor ilyeneket tud kérdezni.
- Még nem! – válaszoltam, de a hangomról hallatszott, hogy meg vagyok lepve.
- 10 perc múlva a bejáratnál találkozzunk! – szólt és mielőtt bármit is szólhattam volna, lecsapta a telefont. Kezdett olya érzésem lenni, hogy mindezt csak beképzeltem… Valaki biztos csak szórakozott velem.
Viszont hajtott a kíváncsiság, hogy mi várhat odakint. Lekapcsolgattam a lámpákat, bezártam mindent és lementem a bejárathoz. Ha kiteszem innen a lábam és nem fog semmi se várni, akkor csak hazafelé vezet majd az utam.
Ahogy kiléptem az ajtón Sebastiant láttam meg, ahogy mosolyogva dőlt a fehér Infinity-jének.
- Mit akarsz? – kérdem nem túl kedvesen. Hát igen ezt hozza ki belőlem az, hogy nem vagyok kipihent. Fel se véve a belőlem áradó bunkóságot, ellökte magát az autótól.
- Majd meglátod! Gyere! – vigyorodott el és már nyitotta is ki előttem az autó ajtaját.
Hirtelen elfogott a bizonytalanság, hogy ezt talán mégse kellene, de gyorsan el is hessegettem ezt az érzést, ugyanis elég volt ránéznem és újra magabiztos voltam. Annyi melegséget, kedvességet árasztott magából a fiú, hogy nem tudtam rosszra gondolni vele kapcsolatban. Uram, teremtőm! Most ne hagyjon cserben a megérzésem! Sebastian is beszállt az autóba és elindultunk.
- Honnan tudtad, hogy felveszi bárki is a telefont? – kérdeztem kissé idegesen. Furcsállottam az egész szituációt.
- Reménykedtem! – mosolygott továbbra is, de néha-néha rám pillantott.
- És honnan tudtad, hogy bent leszek? – ez hülye kérdés volt, erre bármelyik ismerősöm tudott volna válaszolni.
- Gondoltam. – fú ezektől a tőmondatok az őrületbe fognak kergetni, ha így folytatja tovább!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése