Végérvényesen elintéztem, hogy Sebastian leszálljon rólam. Lehet most egy érzéketlen dögnek tűnök, de jobb ez így!
- Ki volt az? – kérdi Hayley mikor visszaértem a szobámba.
- Nem érdekes! – válaszoltam hidegen és leültem az ágyamra. Annyira feszült voltam, hogy gondolkozni is képtelen voltam. Ezen már csak a jó öreg Jack Daniel’s segíthet.
Sebastian
Egy hónap telt el a szállodai incidens óta.
Mérges voltam a világra. Kissé változott is a modorom, de legalább a maximalizmusom a régi lett. Tommi látta, hogy nem úgy sültek el a dolgok, mint ahogy gondoltam. Támogatott mindenben, bármit is tettem, de ebben ő se tudott segíteni.
Belevetettem magam az edzésbe. Szinte éjjel-nappal edzettem, a stratégiákat tanulmányoztam, az autó fejlesztésében segítettem.
Minden szabadidőm ezzel ment el. Lehet túlzásba viszem, de most hogy csorba esett az önbecsülésemen nem tudtam mást tenni.
Christian már kényszer pihenőre küldött, amit egy hamar nem akartam megkezdeni. Nem akartam újra részt venni a világ történéseiben.
- Ha tetszik, ha nem, mész! Látogasd meg a szüleidet! Tommi is veled megy, hogy szemmel tartson téged! – parancsolt rám a csapatfőnök, mire én csak morogni tudtam.
Nem akartam menni, de nem volt más választásom.
Másnap már szülővárosomban, Heppenheimban voltunk.
Ahogy a családi házhoz értünk, kiderült, hogy senki se tartózkodik ott. Ezt furcsállottam, ugyanis anya mindig itthon szokott lenni.
Lepakoltuk a cuccainkat és próbáltuk kideríteni az okát mindennek. Nem találtunk semmi utaló jelet arra, hogy mi történt így felhívtam apát. Meglepetésemre azt mondta, hogy a szomszéd város kórházában vannak. a takarítónőt vitték be.
A hallottak után fogtuk magunkat és követtük őket a kórházba. Nem jó kórházba menni; számomra mindig a szomorúságot jelentette ez a hely. Valahogy olyan nyomasztó volt a légkör ott.
A nővére eligazított minket, hogy merre találjuk apáékat, hisz ő kísérte fel őket is.
Fenn csak az aggódó szüleimet láttam, ahogy az ablakon keresztül figyelnek valakit.
- Mi történt? – kérdem miután megöleltem mindkettejüket. De ahogy megfordultam meglepett a látvány: Elizabeth teljesen kisírt szemeivel figyelt engem, miközben egy idős férfi kezét szorongatta. Rajta kívül még egy idősebb nő volt bent a kórteremben.
- Nicole férje szívrohamot kapott és behoztuk őt, hogy meg tudja látogatni. Harmadnapja van itt a férfi, de még mindig nem tért magához. Valószínűleg kómába esett. – válaszolt aggódva anya és megint feléjük tekintett.
- A fiatal hölgy egy lépést sem hajlandó tenni mellőle – fűzte hozzá apa és ő is csak nézte a bent játszódó eseményeket.
Nem gondoltam volna, hogy így fogom újra látni a lányt. Sőt arra se gondoltam, hogy látni fogom-e még valaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése